2008. máj. 6.

» A kegyetlenkedő egyenruhás lélektana

2008. máj. 6. 11:34 | írta: nicotineomatic | még nincsenek kommentek

 

Az egyenruhát öltő ember azért hajlamos a kegyetlenkedésre, mert egy csoport azonosíthatatlan tagjának érzi magát, nem pedig egyénnek. És a másik emberben sem az egyént látja, hanem a szembenálló csoport tagját.

„Ha az emberek a névtelenség, vagy a láthatatlanság védelmében tudják magukat, nagyobb valószínűséggel fognak rosszat cselekedni. Ha tehát ráébresztjük őket, hogy igenis felelős egyének, akkor, ha van is bennük agresszív hajlam, nem az fogja irányítani cselekedeteiket” – írja a londoni Timesban Martha Nussbaum, a Chicagói Egyetem és a Harvard jogász- és etikaprofesszora.

Nussbaum alapos bírálatnak veti alá a harminchat évvel ezelőtti nevezetes stanfordi börtönkísérlet vezetőjének, Philip Zimbardónak új könyvét (A Lucifer-effektus: mitől lesz a jó emberből gonosz).

Zimbardo híres börtönkísérletében 24 egyetemistát véletlenszerűen két csoportra, börtönőrökre és rabokra osztottak. A kísérlet civil alanyai közül az őrök egyenruhát, gumibotot és napszemüveget kaptak (az utóbbit azért, hogy kizárják a szemkontaktust a rabokkal). Az őröknek azt mondták, hogy rendet kell tartaniuk a rabok között, de fizikai erőszakot nem alkalmazhatnak. A börtönőr szerepét játszó diákok egy része mégis kifejezetten szadisztikus cselekedetekre ragadtatta magát. A rabok többsége pedig az áldozatszerepet vette magára. Zimbardo szerint a kegyetlenkedő egyenruhások kihágásaiért a körülmények voltak okolhatók, amelyek a normális, középosztálybeli fiatalokból is előhozták a kegyetlen smasszert.

A kísérlet aktualitását az adja, hogy amikor az iraki börtönkegyetlenkedésekért bíróság elé állítottak néhány amerikai katonát, Zimbardo a védelem szakértőjeként erre hivatkozva állította, hogy a körülmények a felelősek, az egyén elsősorban áldozat.

Nussbaum elismeréssel szól arról, hogy Zimbardo alázatra és empátiára int: gondoljunk csak bele, vajon biztos-e, hogy mi egészen másként viselkedtünk volna a bűnös egyenruhások helyében. Sőt, az sem perdöntő, ha igennel válaszolunk: bizonyos körülmények között az ember olyan szörnyűségekre képes, amilyeneket sohasem feltételezne magáról.

Az 1971-es kísérletet azonban tudományos szempontból nem tekinti bizonyító erejűnek. Főleg azért, mert Zimbardo nemcsak kutatásvezető volt, hanem afféle börtönparancsnok is, és ebben a minőségében kifejezetten arra ösztökélte az „embereit”, hogy mutassák meg a „raboknak”, ki az úr a háznál. Márpedig egy hiteles kísérlet alanyainak nem szabad tudniuk, milyen magatartás nyerné el a „megrendelő” tetszését. Ráadásul nem minden börtönőr volt egyformán szadista. Volt, aki „csak” annyiban volt bűnös, hogy társai kegyetlenkedéseit látva nem tiltakozott. Sőt, akadt olyan is, aki hangot adott nemtetszésének.

Az elmúlt három évtizedben a pszichológia számtalan bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a tekintély és a társak hatása néha a legrosszabbat hozza ki az emberből (ha a kommunizmus és a fasizmus példájából nem tudtuk volna). De a kutatások az agresszivitásra hajlamossá tevő belső tényezőkre is rámutattak. A bizonytalanságra, a félelemre, a magunk testi mivoltával szembeni undorra, a hamis férfiasságképre, amely azt sulykolja, hogy mások iránt együttérzést mutatni gyengeség, és így tovább.

A tanulságok levonásakor Zimbardo is megemlíti, hogy a fiatalokat kritikai gondolkodásra kell nevelni, ha azt akarjuk, hogy nehéz helyzetekben felelős egyének legyenek. Bátorítani kell őket, hogy kérdőjelezzék meg a tekintélyt a családban és az iskolában, mert így lehet a személyes felelősség kultúráját kiépíteni.

Nussbaum ezt azzal egészíti ki, hogy a gyermekeket együttérzésre is nevelni kell. Ehhez beleérző képességre, vagyis fantáziára van szükség. Nussbaum szerint evégből a mainál nagyobb szerepet kell adni az iskolában a művészeti oktatásnak.

Az tehát megoldódott volna, mitől lesznek emberségesek a távoli jövő egyenruhásai. Már csak azt kellene tisztázni, mi lesz a maiakkal, akiket még nem ebben a szellemben neveltek.

 

 

 

nol

2008. máj. 4.

» Felfüggesztik az élelmiszerosztást a Gáza-övezetben

2008. máj. 4. 21:47 | írta: nicotineomatic | még nincsenek kommentek

 

 

 

 

Az ENSZ palesztin menekülteket segélyező szervezete (UNWRA) hétfőn felfüggeszti Gázában az élelmiszerosztást, amelyet az izraeli blokád okozta üzemanyaghiány miatt kezdtek - jelentette be a szervezet szóvivője vasárnap.

"Elfogytak az üzemanyag-készleteink, ezért reggeltől kénytelenek vagyunk leállítani a másfélmillió gázai lakos ellátását" - mondta Chris Gunness. A szervezet korábban is kényszerült már hasonló okok miatt a segélyezés felfüggesztésére, ám múlt kedden - négynapos szünet után - újrakezdhették az ételosztást. 

A mostani döntést pár órával azután hozta meg az UNRWA, hogy az izraeli hadsereg bejelentette: lezárt két, a Hamász által ellenőrzött és Gázába vezető kulcsfontosságú határátkelőt.

 

 

 

hirszerzo

» OPEC-diktatúrák markában a világ

2008. máj. 4. 21:35 | írta: nicotineomatic | még nincsenek kommentek

A közlekedés 97 százaléka függ a tagoktól

 

 

 

 

 

„Egy-két kivételtől eltekintve, az OPEC diktatúrákból és autokratikus királyságokból áll" - állítja James Woolsey volt CIA igazgató, aki jelenleg a „Szabadítsuk meg Amerikát!" nevű hazafias koalíció tagja. E csoport célkitűzése az olajfüggőség nemzetbiztonsági és gazdasági hatásainak tudatosítása minden fórumon.

Az OPEC a világ 13 kőolajban leggazdagabb országát tömöríti magába. Tagjai: Szaúd-Arábia, Líbia, Kuvait, Irak, Irán, az Egyesült Arab Emirátusok, Algéria, Angola, Indonézia, Nigéria, Qatar, Venezuela és Ecuador.

„A közlekedés, szállítás 97 százaléka függ az olajtól valamilyen formában, ugyanakkor a világ eddig feltárt kőolajkészletének kétharmada a Közel-Keleten, és főként az OPEC-országok kezében van" - állítja Woolsey. A globális olajtartalékok 66 százalékának megoszlása a következő: Szaúd-Arábia: 25%, Irak: 11%, Irán: 8%, Egyesült Arab Emirátusok: 9%, Kuvait: 9% és Líbia: 2%.

A benzin- és gázolajárak jelenleg minden idők legmagasabb szintjén állnak, a piaci árfolyamot viszont az OPEC határozza meg. Emellett a gyenge dollár, a terrorizmus miatti aggodalmak vagy épp konkrét terrorcselekményekről érkező hírek, és az árutőzsdei spekulációk is szerepet játszanak. Csakúgy, mint a csillapíthatatlannak tűnő kereslet. Ráadásul ma már nemcsak a fejlett országok igényeit kell kielégíteni, hanem a gyorsan fejlődő Kína vagy India, a világ két legnépesebb országának szükségeit is.

Sok szakember aggodalommal néz a jövőbe. A Royal Dutch Shell olajtársaság vezetője, Jeroen van der Veer szerint „az energiaipari kilátások nem túl rózsásak". Az előrejelzések szerint a Föld lakossága az évszázad közepére várhatóan kilenc milliárdra növekszik, az utakon 30 éven belül megkétszereződik az autók és a tehergépjárművek száma, meghaladva a kétmilliárdot is. De kétszer annyi repülőgép is lesz forgalomban 20 év múlva.

A Nemzetközi Energiaügynökség szerint 2030-ra az olajfogyasztás 35 százalékkal nőhet, ami azt jelenti, hogy évi 11 milliárd hordóval kell addig növelni a kitermelést. A probléma az, hogy senki nem tudja, honnan jön majd mindehhez az olaj.

Izrael a közel-keleti térség egyetlen állama, ahol eddig nem találtak jelentős mennyiségű kőolajat és földgázt. Ez a helyzet azonban megváltozhat - legalábbis ezt állítja egy izraeli geológus. Az AP hírügynökség beszámolója szerint az ortodox hívő Luskin a Biblia útmutatásai alapján kezdett kutatni olaj után Izraelben. A Bibliát tanulmányozva arra a határozott meggyőződésre jutott, hogy Izraelben a felszín alatt jelentős mennyiségű fekete arany rejlik. Szerinte a Mózes könyveiben szereplő egyes kifejezések - „a mélység áldásai", „a fövénynek rejtett kincse", „a sötétség kincsei és a rejtekhelyek áldásai" - a föld alatt húzódó olajmezőkre vonatkoznak, amelyekből Izraelnek a jövőben hatalmas gazdagsága származhat.

Luskin Izraelbe költözött, és széleskörű kutatásokba kezdett. Megalapította a Givot Olam nevű magánvállalkozását és bejelentette, hogy kutatásai alapján csak Közép-Izraelben „65 millió hordós olajkészlet" van. 2004-ben kutatófúrásokat kezdett Izrael középső részén, amely kiderítette: nem 65, hanem 100 millió hordó olajat rejt a mély. Néhány hónappal később érkezett egy még megdöbbentőbb hír: az új vizsgálatok kimutatták, hogy a Givat Olam kutatóhelyén a készletek - az AP tudósítása szerint - nem 100 millió hordó olajat tartalmaznak, hanem a kincs meghaladhatja az egymilliárd hordót is. Ennek jelenlegi piaci értéke meghaladja a százmilliárd dollárt (16 ezer milliárd forint). A hír nyomán a Givat Olam részvényei 30 százalékkal emelkedtek a Tel Aviv-i tőzsdén.

A cég jelenleg a kitermelési engedélyekre vár. A terveik szerint az évtized végén megkezdődhet a kőolaj kereskedelmi célú kitermelése Izraelben, amely jelentősen enyhíthet az ország gazdasági kiszolgáltatottságán. A kutatók egyébként azt feltételezik, hogy Izrael más térségeiben - elsősorban a Holt-tenger környékén - további jelentős készleteket rejt a föld.

 

 

 

hetek

» Családi történet

2008. máj. 4. 10:20 | írta: nicotineomatic | még nincsenek kommentek

(Kőszeg Ferenc)

 

 

A hatnapos háborút követő Izrael-ellenes dobverés 1967-ben Magyarországon nem szélesedett antiszemita kampánnyá. Éppen akkor talán az igény sem volt meg rá, hiába fejtegették szakértők és újságírók (részben Izraelből visszaköltözött, kiábrándult cionisták), hogy micsoda átokverte reakciós eszme a cionizmus. A magyar lakosság úgy érezte - joggal -, hogy az oroszok kaptak végre egy pofont, és egy pillanatra szinte megszerette a zsidókat.

Az egyik szerkesztőség csinos, tizennyolc éves kézbesítője, aki sajtópéldányokért jött hozzám a Szépirodalmi Könyvkiadóba, ahol "propagandista" (ma úgy mondanák: píáros) voltam, lelkesen beszélt az izraeli hadi sikerekről, aztán megkérdezte: "De tudod, hogy ott csupa zsidók laknak?"

Szórványos esetek

Antiszemita kampány nem volt, de antiszemita intézkedések azért igen. Közismert, hogy a Magvető Könyvkiadótól a rettegett igazgató, Kardos György két szerkesztőt távolított el: Márványi Juditot és Székely Magdát. Szemtől szembe sosem mondták nekik, hogy azért kell menniük, mert cionisták. (Nem is voltak azok.) Csak azt vetették a szemükre, hogy gőgös, elkülönülő magatartásukkal sértik kollégáikat. (Igaz persze ez se volt.) Az eset kapcsán elterjedt, hogy Kardos, a félelmetes hírű hajdani katonapolitikai osztály egykori nyomozótisztje - antiszemita. (Lehet, hogy ő maga terjesztette.) Az idő tájt állítólag többször, többek előtt kijelentette: "Hogy tételezhetik fel, hogy antiszemita vagyok, hiszen a feleségem is zsidó". Az epés Bence György szerint így kellett volna mondania: "hiszen a feleségem és a fiam is zsidó". A történet szép, de valószínűleg több benne a folklór, mint a tény. Egy másik, a hatnapos háborúhoz kapcsolódó esemény csak majd húsz évvel később vált közismertté: Gadó Györgyöt letöltendő szabadságvesztésre ítélték, mert Izrael-párti feliratokat írt néhány plakátra.

Mindmáig kevéssé ismert egy harmadik eseménysor. A hatvanas évek elejétől - nyilvánvaló összefüggésben a Szovjetunió egyre inkább terjeszkedő külpolitikájával - növekvő számban érkeztek Magyarországra külföldi diákok, részben a szocialista, nagyobbrészt pedig a szovjetbarát harmadik világbeli országokból. Mielőtt megkezdhették az egyetemet egy évig magyarul kellett tanulniuk. Intenzív oktatásukra hozták létre 1962-ben az ELTE Nemzetközi Előkészítő Kollégiumát. 1964-ben hazánk már olyan testvéri viszonyba került Ghánával, hogy egy külön osztályt kellett indítani a ghánai diktátor, az afrikai egységmozgalom vezére, Nkrumah pártelitjének a gyermekei számára.

1967-ben, a hatnapos háború után három tanárt küldtek el az egyébként létszámhiánnyal küzdő intézettől. Történetesen mindhárman zsidó származásúak voltak. A szóban közölt indokolás szerint mindhárman engedély nélkül tartottak fenn kapcsolatot nyugati diplomáciai képviseletekkel, nevezetesen az angol, a francia, az amerikai és az izraeli nagykövetséggel. Ketten a kirúgottak közül elfogadták, hogy a munkaviszonyuk közös megegyezéssel szűnt meg. A harmadik, Kurcz Ágnes ragaszkodott a munkáltatói felmondáshoz, és jelezte, hogy a munkaügyi bírósághoz fog fordulni. Ezután semmiféle papírt nem kapott, de eltiltották attól, hogy bejárjon az intézetbe.

Audiencia

Kurcz Ágnes a feleségem volt. Nagyon megviselte, hogy elvesztette a munkáját, amelyet szeretett, és amelyet szokása szerint nagy erőbedobással végzett. De talán még inkább megviselte az igazságtalanság, korántsem az első élete addigi harminc éve során. A "vád" egyébként igaz volt. Anyám éveken át az izraeli követség munkatársainak a fogorvosa volt, és ennek révén mi is mondhatni baráti kapcsolatba kerültünk izraeli diplomatákkal. Amikor az amerikai követség egyik - magyar és zsidó származású - diplomatája magyartanárt keresett, az izraeliek Ágit ajánlották. Ettől kezdve Ági körülbelül egy éven át minden reggel
7-től 8-ig magyart tanított a nagykövetség Szabadság téri épületében. Egyikünknek se jutott eszébe, hogy ehhez engedélyt kellene kérni.

Anyám nemcsak az izraeli diplomaták gyerekeinek a fogait szabályozta, de Szirmai István fiáét is. Szirmai ekkor a MSZMP Politikai Bizottságának a tagja, a Központ Bizottság titkára volt, azaz egyike a négy-öt pártvezetőnek, akik a legnagyobb hatalommal rendelkeztek az országban. Ismeretségük korábbi volt, még abból az időből származott, amikor Szirmai 1945-ben Szegeden szervezte a kommunista pártot. Hatéves koromban én is találkoztam vele, megmutatta, hogyan kell a Tisza-parti iszapból cseppkővárat építeni. Nagy barátja volt a magyar nótáknak, "Ha meghalok, csillag leszek", énekelte teli torokból. Nyilván ez tette alkalmassá arra, hogy a Révai le- és Aczél feltűnése közötti időszakban magyar kultúra irányítója legyen. 1945 után nem láttam többé, csak azt tudtam róla, hogy 1953-ban letartóztatták, a készülő, majd Sztálin halála következtében lefújt cionista per vádlottja lett volna. Jozef Givol, 1967 előtt az izraeli nagykövetség egyik vezető munkatársa elmondta, együtt indultak az erdélyi cionista mozgalomban, de Szirmai hamar átpártolt a kommunistákhoz. Amikor egy diplomáciai eseményen találkoztak, csak annyit mondott, "azóta igen messzire kerültünk egymástól", és gyorsan elfordulva egykori chavérjától, inkább egy bolgár elvtárssal kezdett beszélgetni.

Más lehetőségem nem lévén, felajánlottam Áginak, hogy megpróbálok Szirmaitól kihallgatást kérni. Anyám közbenjárását nem kérhettem, ő 1967 tavaszán kivándorolt Magyarországról. Meglepetésemre a titkárság hamarosan visszajelzett, hogy Szirmai fogad. Ági minden áron velem akart jönni. Valószínűleg nem volt diplomatikus, hogy ebbe beleegyeztem, de úgy éreztem, nincs jogom kizárni egy róla szóló megbeszélésből.

Amikor ketten léptünk be a szobájába Szirmai arcán, testtartásán érzékelhető volt az elutasítás. A beszélgetés során egyre ellenségesebb lett. Miután elmondtuk, miről van szó először néhány szólamot mondott az izraeli agresszióról, majd a hangját teátrálisan felemelve Ágihoz fordult: "Hogyan várhatja el az arab tanítványaitól, hogy bízzanak magában, amikor tudják, hogy a tanáruk együtt koktélozik a szüleik, a testvéreik gyilkosaival?" Aztán tőlem kérdezte meg, mit csinálok. A válaszommal láthatóan nem volt megelégedve. Közben bekapcsoltak egy telefont. "Hallja, mondta a beszélgetés végeztével. Ilku Pál volt. Ő néptanítóként kezdte, most művelődésügyi miniszter. Magának is el kellett volna mennie egy kis faluba tanítani, hogy megszolgálja, amit az állam a taníttatására költött." Fejvesztve menekültünk a szobájából, én még hónapokig rettegtem, még a végén engem is kirúgnak az állásomból, és elzavarnak falusi tanítónak.

Sokszor töprengtem, vajon miért rendezte Szirmai ezt a színjátékot? Egy régi ismerőse állhatatosan nyafogó kisfiára emlékezett, azt volt hajlandó fogadni, és feldühödött, hogy bejelentetlenül belép hozzá egy idegen? A pártközpont szobáit is lehallgatták, és a rejtett mikrofonoknak produkálta magát? Vagy tényleg azt gondolta, amit mondott? Nem tudom, és nem is fogom megtudni soha.

Fenyegetés

Néhány nap múlva Ágit felhívta egy ismeretlen férfi, állambiztonsági századosként mutatkozott be, és találkozóra hívta egy presszóba. Lezajlott a szokásos párbeszéd. - De hogyan fogom megismerni? - Azzal ne törődjön, mi ismerjük magát. A presszóban a százados nem kertelt. Hagyja abba a hőbörgést, mondta. Tudjuk, hogy az izraeli követségen találkoztak két fiatalemberrel. Róluk meg tudjuk, hogy az izraeli titkosszolgálatnak dolgoznak. Ha nem marad nyugton, kémkedésért indítunk eljárást maga ellen. Néhány hét múlva a százados újabb találkozót kért (helyesebben: rendelt el), ekkor a megértő rendőr szerepében mutatkozott be. Arról beszélt, hogy a szovjet politika, miközben szembeszáll az izraeli agreszszióval, féken tartja az arab szélsőségeseket. Ilyesfajta szövegeket nyomtak a lapokban meg a televízióban a hivatásos Közel-Kelet-szakértők is, például Chrudinák Alajos. Aztán a százados nem jelentkezett többé, Ági elhelyezkedett. Minthogy azonban nem csinált titkot a három-négy rákényszerített találkozásból, ismerőseink körében terjedni kezdett a szóbeszéd, hogy beszervezték. Hozzám ez csak három évvel később jutott el, akkor már különváltan éltünk. Meg voltam győződve róla, hogy az állítás - rágalom. Azt akkoriban is lehetett sejteni, hogy a "cég" maga kelti besúgó hírét azoknak, akiket nem sikerült beszerveznie. Akik a beszervezést tényként állították, éppen úgy nem rendelkezhettek hiteles információkkal, ahogy én sem. Hogy azóta vizsgálta-e bárki a valóságot, nem tudom. Én nem tettem. Ellene szól azonban, hogy amikor Ági sokéves küzdelem után elérte a célját, felvették aspiránsnak, végre főállású kutatóként foglalkozhatott a magyarországi középkor kultúrájával, és egy párizsi ösztöndíjat is elnyert, ismét felbukkant a százados, de az útlevélkérelme benyújtásán kívül semmit sem tudott róla. Még azt sem, hogy két éve nem élünk együtt. Ez azt sugallta, hogy kikerült az érdeklődési körükből.

1974-ben Ági megbetegedett, kandidátusi disszertációját, amely később Lovagi kultúra Magyarországon a XIII-XIV. században címmel jelent meg, az Uzsoki úti kórházban védte meg, pár hónappal a halála előtt. Kutatónak is kitűnő volt, műfordítónak azonban, úgy vélem, és így tartják számon sokan mások is, szinte zseniális. Fordított Horatiust, Sallustiust, Senecát, de főleg magyarországi latin szövegeket, Janus Pannoniust és a két szent király, István és László személyéhez kötődő műveket. 2001-ben, amikor a csapból is az Intelmek szövege csobogott, az idézők úgy tettek, mintha István király mai magyar nyelven osztotta volna tanácsait fiának. "Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak." A szöveg után mondhatni sosem szerepelt, hogy ezt Kurcz Ágnes fordította, akinek a felmenői között számos jövevény volt: Szent István nyelvén hospes, mai magyar nyelven galiciáner.

Nem volt tehát országos méretű antiszemita kampány, de amennyi volt, az is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megkeserítse néhány ember életét. S mégis azt mondom, volt kára is annak, hogy a magyar zsidóság megúszta a szocialista antiszemitizmust.

Vajon okosabbak lennénk?

Ha egy moszkvai zsidó meghívólevelet akart küldeni külföldi rokonának, csöppet sem volt szokatlan, hogy a KGB-s személyzetis kifaggatta, vajon a meghívandó személy zsidó-e. Ha ugyanez a moszkvai zsidó maga akarta meglátogatni hozzátartozóját valamelyik testvéri szocialista országban, szinte természetes volt, hogy a személyzetis megjegyezte, csak a zsidók akarnak folyton külföldre utazni, az orosz embernek jó a Krím is. Ennek a moszkvai zsidónak egy pillanatra nem jutott eszébe, hogy a személyzetis bratyizik vele, hogy netán "mifajtánk" módra kérdezi. A cionista per fenyegetése elmúlt, de a brezsnyevi Szovjetunióban jószerével elképzelhetetlen volt, hogy egy KGB-s vagy egy a KGB irányítása alatt álló személyzetis zsidó legyen. A többmilliós nagyságrendű szovjet zsidóság a második világháború után nem képzelte, hogy a szovjethatalom vagy éppen a KGB fogja megvédeni őket az oroszok, ukránok antiszemitizmusától.

Az állambiztonsági antiszemitizmus Magyarországon is létezett. 1982 nyarán, amikor egy csoport állambiztonság heteken át követte és zaklatta a demokratikus ellenzék néhány tagját, a nyomunkban lépegetők hangos megjegyzéseket tettek Kis Jánosra meg rám, hogy a sabeszdeklinket hol hagytuk. B. István főhadnagy, aki 1990 januárjában otthagyta az állambiztonsági szervezetet, elmondta, az ő alosztályukon minden munkanap zsidózással kezdődött: sorra lezsidózták a demokratikus ellenzék tagjait. Minthogy Solt Ottilia esetében ez nem működött, őt csak lekurvázták. Ennek ellenére a kommunista antiszemitizmus nem érte el a társadalom szélesebb rétegeinek a tudatküszöbét. Ahogy milliók vallották, addig jó, amíg Kádár él, és ehhez a bölcsességhez akkor is ragaszkodtak, amikor már egyáltalán nem is volt jó, zsidók tízezrei mondták el magukban és egymás között: amíg az oroszok itt vannak, nem lesz nyilasuralom Magyarországon. Ma sokan vannak, akik úgy érzik, a történelem őket igazolta.

A zsidó félelmek a rendszerváltást nem befolyásolták, a rendszer menthetetlen volt, mindenképpen meg kellett buknia. Abban azonban volt szerepük, valószínűleg nem perdöntő, de nem is elhanyagolható, hogy 1992-ben, a szélsőjobboldal első látványos jelentkezésekor, volt munkásőrök és volt szamizdatkészítők a Demokratikus Charta táblái alatt együtt indultak meg Horn Gyula védelmező anusa felé. Pedig ezek a korai szélsőjobboldali jelenségek úgy viszonyultak a mai szélsőjobbhoz, mint Istóczy Győző antiszemita pártja 1880 táján a nyilasokhoz. Ha mi, magyar zsidók is átéltünk volna egy Moczar-korszakot, ha közvetlenül éreztük volna a nyakunkon a brezsnyevi, andropovi KGB szorítását, talán nem bíztunk volna olyan odaadóan az államszocialista hagyományban. Amely most a szemünk láttára omlik semmivé.

Egy írásnak, amely emlékezésként indult, de publicisztikaként ér véget, valamilyen kiutat illenék mutatnia. Ilyet azonban semerre sem látok. E helyütt csak a mélységes elragadtatásomat tudom kifejezni az iránt a tucatnyi lány és fiú iránt, akik március 29-én ki mertek menni a Hősök terére, hogy eltakarítsák a koszt a Magyar Gárda után. Jó volt látni a videón, ahogy a gárdisták magukból kifordulva mocskos zsidóznak, miközben a vezetőik arról szavalnak, hogy a magyar érdekeket védik, de álmukban nem jut eszükbe, hogy rasszisták vagy antiszemiták lennének.

 

 

nol

2008. máj. 3.

» „Ezek a gyerekek nem fogják elfogadni Izraelt szomszédként"

2008. máj. 3. 16:21 | írta: nicotineomatic | még nincsenek kommentek

 

 

 

Itamár Marcus a Jeruzsálemben működő Palesztin Médiafigyelő Intézet igazgatója. A Likud párt 1996-os győzelme után alapították az intézményt, amely azóta is folyamatosan elemzi a palesztin arabnyelvű sajtót. Marcus szerint a közgondolkodást formáló helyi média még mindig nem hajlandó komolyan venni Izrael létjogosutságát.

 

 

hvg.hu: Miért tulajdonítanak  akkora jelentőséget az intézetnek?

Itamár Marcus: A palesztin arabnyelvű média jelentősen befolyásolja a palesztin közgondolkodást, felnőttekét és gyerekekét egyaránt. Abból, hogy hogyan interpretálják szűkebb és tágabb környezetük fejleményeit, már elég jól lehet következtetni arra, mit várhatunk a békefolyamattól, sikerül e legalább a következő generációnak eljutni a tartós békéhez, aminek megkerülhetetlen eleme Izrael elismerése.

hvg.hu: Hogyan szelektálják az alkalmazottakat? Ki pénzeli az intézményt?

I.M.: Intézetünk dolgozói középiskolában és az egyetemen tanultak meg arabul – tökéletesen, s mindannyian a hírszerzésnél töltötték katonai szolgálatukat. Immár 11 éve elemezzük a palesztin újságokat, tévéadásokat, tankönyveket. A kormányoktól függetlenek vagyunk, külföldi és izraeli magánalapitványok támogatásából tartjuk fenn magunkat.

hvg.hu: És ki figyeli azt, hogy Izraelben miket mondanak héberül a palesztinokról?

I.M.: Van egy erre alakult szervezet, de az izraeli média másként működik, mint a palesztin, nem központilag szabályozott. Minden izraeli tévécsatornának, minden fontosabb médiumnak vannak palesztin tudósítói, szakértői. Az izraeli médiának arab újságírók dolgoznak, tudósításokat adnak a legújabb fejleményekről, jelenleg főként a gázai történésekről, . Az izraeli hírközlés megjeleníti mindkét oldal nézőpontját, bemutatják az emberek szenvedését mindkét oldalon. Izraelben demokrácia van, és az izraeli demokrácia meglehetősen önkritikus. Nem véletlenül vádolják állandóan baloldalisággal a médiát, errefelé igen érzékenyek a másik oldal szenvedéseire is. Mindezek alapján szerintem nehezen összehasonlítható a helyzet a palesztinokkal, ahol kézi vezérléssel, a politikai központokban döntenek arról, hogy például folyamatosan menjenek a harcra buzdító videók a tv-ben.

hvg.hu: Nemrég közre adtak egy jelentést a palesztin tankönyvekről. Mi az, amit sérelmeznek bennük?

I.M.: A palesztin oktatás és média döntő szerepet játszott abban, hogy a Hamász Gázában győzni tudott, és hogy az iszlám radikalizmus ilyen látványos sikereket könyvelhetett el. Az érettségi előtt állóknak szóló új történelemkönyv például az arab-izraeli konfliktust vallások szembenállásaként írja le. És amíg egy országok közötti ellentét megoldható, az isteni parancsnak nem lehet ellenszegülni, vagyis a konfliktus ezzel megoldhatatlanná válik. A tankönyv szövege szerint a „feltámadásig” tart a harc, vagyis nem a békekötésig, a kompromisszumig, vagy bármely más világi megoldásig. A szöveg szerint a földön az összes nagy csata iszlám győzelemmel végződött, s a mostani az iszlám legfontosabb harca, Izrael ellen az iszlám visel háborút, a győzelem garantált. A palesztin gyerekeknek nincs választási lehetősége: azt tanítják nekik, hogy vagy a vallásukat fogadják el, vagy Izrael létét, mindkettő egyszerre lehetetlen. A tankönyvek térképein Izrael nem létezik, Palesztina található a tengerpart és a Jordán folyó közt.

hvg.hu: Hova lettek a világi palesztinok?

I.M.: Az ő üzenetük sem más, ha jobban szemügyre vesszük. Szerintük a palesztin háború a történelemben példátlan katasztrófával végződött, a cionista bandák elfoglalták Palesztinát, miközben a vallásos változat szerint az iszlám földjét foglalták el. Mindkettő megtalálható a tankönyvekben, ugyanarról a könyörtelen,  meg nem alkuvó harcról szólnak más-más nézőpontból. Elemzésünk szerint hosszú távon azonos  a Fatah és a Hamász ideológiája. Egy televiziós vitában abban állapodtak meg, hogy a célokkal egyetértenek, de másként látják az oda vezető utat. A különbség, hogy a Hamász nem is hajlandó tárgyalni az ellenséggel, míg a Fatah szerint  az ellenséggel lehet egyezkedni, de közen az ellenállásnak folytatódnia kell. 

hvg.hu: És a békepártiak is hallgatnak?

I.M.: Sajnos nem kapnak nyilvánosságot, nincs politikai befolyásuk, nincs beleszólásuk a médiában megjelenő tartalmakba. Nyilván vannak, akik magánemberként hisznek a kompromisszumban, a békében, elfogadnák Izraelt szomszédként, de nem ők írják a tankönyveket, nem ők szerepelnek a tévében.

hvg.hu: Miként lehetne befolyásolni a tankönyvek szövegét?

I.M.: Éppen a napokban előadást tartottam az Európai Parlamentben, egy informális meghallgatáson az európaiaknak a palesztin oktatásban betöltött felelősségéről beszéltem. Az EU évek óta finanszírozza e tankönyvek kiadását, anélkül, hogy feltételeket szabna, hogy követelné a békére nevelést, hogy követelné, hagyjanak fel a gyermekek mentális mérgezésével. Európa is felelős lenne, ha még 10-20 évig háborúzunk, ugyanis ezek a palesztin gyerekek, ilyen oktatás, ilyen agymosás mellett, nem fogják Izraelt elfogadni szomszédként. A legújabb közvélemény kutatásnál megkérdezték a palesztinokat, hogy Izraelnek van-e létjogosultsága, és a legfiatalabb korosztály, a 18 és 25 év közöttiek 88 százaléka meg van győződve, Izraelnek nincs joga létezni. Még ha rájuk is erőszakolnak valamiféle békeegyezményt, ilyen mentalitás mellett az nem lehet tartós. Az EU oktatási és költségvetési bizottsága a találkozó után felkért egy hivatalos előadás tartására. E biottság döntése alapján, pénzügyi feltételek beiktatásával, akár változásokat is elérhetnek ebben a fontos ügyben.

hvg.hu: Ki irja ezeket a tankönyveket?

I.M.: Egy, a Fatah vezetése által kinevezett bizottság, Vezetőjük egy korábbi oktatási miniszter,  akit Arafat nevezett ki erre a posztra, Ő az, aki egyeztet a Fatah központjával, és a direktíváknak megfelelően adja ki a megbízást a könyvek szerzőinek.

hvg.hu: Vannak-e változások az Izraellel kapcsolatos negatív hozzáállásban, vagy mindig is ennyire elutasító volt a palesztin közvélemény?

I.M.: Közvetlenül az oslói megállapodás aláírása után, 1993-ban, a palesztinok túlnyomó többsége még elfogadta Izraelt, elismerte létjogosultságát. 1996-ban egy közvéleménykutatás arra kérte a palesztinokat, hogy rangsoroljanak különböző helyeket az emberi jogok és a demokrácia szempontjából. Akkoriban Izrael kapta a legjobb helyezést, a palesztinok 75 százaléka pozitívnak ítélte Izraelt az emberi jogok és a demokrácia szempontjából, miközben 68 százalék vélekedett hasonlóképpen Amerikáról, és csak 50 százalék a Palesztin Hatóságról.  De azután fokozatosan teret nyert az ultraradikális, részben a vallásra támaszkodó ideológia. Az ő világukban Izraelnek és a zsidóknak nincs helyük. Ha Palesztinában ma választásokat tartanának, minden bizonnyal a Hamász győzne: a legújabb adatok szerint a szavazásra jogosultak háromnegyede az iszlám törvénykezés bevezetését támogatja.

Klipek a Paradicsomból

 

hvg.hu: Miket tapasztalnak, mit látnak a palesztinok nap mint nap a tévében?

I.M.: Rengeteg harcra buzdító, szájbarágós politikai videóklip fut. A köztévét Mahmúd Abbász irodája közvetlenül ellenőrzése alatt tartja. A jelenlegi vezetés az általa kontrollált tévében két dolgot sulykol folyamatosan a propaganda-klipekkel. Az egyik, hogy Izrael nem is létezik, a másik pedig, hogy a menekülteknek vissza kell térniük eredeti lakóhelyeikre. [Izraeli források szerint 1947-48-ban 5-600 ezer arab hagyta el otthonát, az ENSZ menekültügyi szervezete szerint jelenleg több, mint 4 millió menekültet tartanak nyilván, egynegyedük táborokban él. A szerk.] Torz a történelmi ismeretek oktatása is, a hitleri Németország történetéből kihagyták az európai zsidóság nagy részének megsemmisítését. Az egyik 2000 óta futó klipen izraeli katonák megölnek egy szép fiatal nőt, aki egyenesen a paradicsomba kerül, ahol az ott boldogan táncoló 72 szűz egyike lesz - ezeket a lányokat kapják meg aztán az öngyilkos terroristák. A film másik központi figurája  egy fiatalember, akit szintén meggyilkolnak az izraeli katonák, mire ő is a paradicsomba jut, ahol találkozik a már előtte odaérkezett szépséges szűzzel. Egy másk, gyakran sugárzott videón egy nő elmondja, hogy öngyilkos merényletre készül, mert akkor az egyik szűz lehet a paradicsomban. Sokszor megjelenik a képernyőn az az anya, akinek két fia lett öngyilkos, és aki büszkén meséli, hogy megünnepelte fiai halálát, mert ez volt az ő igazi esküvőjük.

hvg.hu: És ha stabilizálódik a palesztin gazdaság, ha több vesztenivalójuk lesz a fiataloknak? Akkor is a szélsőséges szervezeteket fogják támogatni?

I.M.: Éppen a napokban jelent meg egy felmérés, amely szerint minél magasabb egy fiatal iskolázottsága, minél tehetősebb, annál nagyobb valószínűséggel lesz belőle öngyilkos terrorista.

hvg.hu: Elég sötéten látja a dolgokat. Használják az izraeli tárgyalódelegációk az önök által nyilvánosságra hozott jelentéseket, amikor palesztin partnereikkel találkoznak?

I.M.: Merem remélni, hogy igen. Jók a kapcsolataink a külügyminisztériummal, tudják, hogy mivel foglalkozunk. Izrael rendszeresen követeli, hogy a palesztin média hagyjon fel az uszítással. Az a gond, hogy alapvető ideológiáról van szó, nem pedig egyszeri, vagy alkalomszerű uszításról.

 

 

 

hvg

» Bányai László: Izraelnek cselekednie kell

2008. máj. 3. 13:30 | írta: nicotineomatic | még nincsenek kommentek

 

 

 

 

Ezeket a sorokat a Holokauszt emléknapjakor írom le. Rövidesen ünnepli Izrael fennállásának 60. évfordulóját, miközben Irán gőzerővel atomfegyver létrehozására törekszik, hogy álmát, a „cionizmus nélküli világot”, „Izraelnek a térképről és a történelem lapjairól való kitörlését” végre elérje. A nemzetközi szankciók kudarcot vallottak. Izrael még az Egyesült Államokra sem számíthat, hogy katonai csapást mér a mullahok rendszerére. A zsidó állam előtt az alábbi alternatíva áll. Ölbetett kézzel megvárja, hogy Teherán atomfegyverhez jut és akkor csak a visszacsapás fenyegetésével élhet, vagy megfenyegeti Teheránt: cselekedni fog, ha kell, a legerősebb fegyverrel is, hogy megakadályozza Irán atomhatalommá válását.

Előttem van két megnyilatkozás. Az egyik Charles Krauthammeré, a Washington Post-ból, aki ezt írja: „Elérkezett az ideje annak, hogy elismerjük az igazságot: a Bush adminisztráció kísérlete, hogy megállítsák Irán atomprogramját, kudarcot vallott.” A szerző, cikkében megállapítja: ki kell alakítani egy új elrettentési stratégiát az atomfegyverrel rendelkező Iránnal szemben. Ennek részeként Washington deklarálná: „a nemzet politikája az, hogy egy Izrael elleni iráni vagy Iránból kiinduló atomtámadást az USA úgy tekintene, mintha ellene irányulna és teljes megtorlással válaszolna Iránnal szemben.” Ez olyasmi lehet, amit az USA ígérhet Izraelnek, egyfajta „nukleáris védőernyő”, amely Nyugat-Európát is védte a hidegháború időszakában. Ezt a koncepciót kevés lelkesedés fogadta Izraelben, mind a politikusok, mind pedig a stratégiai elemzők körében. Úgy vélik ugyanis, hogy ebből nem származna a már meglévőnél nagyobb elrettentő erő. Egy formális szerződés az Egyesült Államokkal vagy a NATO-val pedig a válaszadásban megkötné a zsidó állam kezét. Különösen pedig, hogy az Egyesült Államokban – minden bizonnyal – olyan elnököt választanak meg, amely nem kedvező Izrael számára. A probléma ebben az, hogy a zsidó állam és lakóinak védelmét egy másik nagyhatalomra bízza. Ez amolyan diaszpórás megoldás.

Ráadásul meglehetősen kockázatos, mert elfogadja Irán atomhatalommá válását. A másik, a népszerű Fuad, Benjamin bin Eliézer nemzeti infrastruktúrális miniszter szerint pedig: „az irániak nem sietnek megtámadni Izraelt, mert értik egy ilyen támadás jelentőségét és alaposan tisztában vannak a zsidó állam erejével ...egy iráni támadás Izrael ellen kemény ellencsapást vált ki, amely az egész iráni nemzet pusztulásához vezethet.” E nyilatkozatáért Fuadot komoly bírálatban részesítették. Nem azért, mert szükségtelen módon fokozta a feszültséget Iránnal, hanem mert szembement azzal a törekvéssel, hogy hangsúlyozzák: Irán nemcsak Izraelt, de Európát, sőt az egész világot fenyegeti. Jeruzsálem hiába próbálta megértetni a világgal, hogy Teherán nemcsak a zsidókat, de az egész világot fenyegeti. Nem sikerült ugyanis ezzel hatékony koalíciót kovácsolnia. Ráadásul Fuad is azzal számol, hogy Irán atomhatalommá válik és koncepcióját ennek elfogadására építi.

Mindkét megnyilatkozás arra figyelmeztet bennünket, hogy az iráni atomhatalom rövidesen valósággá válhat és Izraelnek emiatt új elrettentő politikára kidolgozására lesz szüksége. Fontos, hogy Irán megértse, meddig és mire terjed a zsidó állam képessége és tudatni kell velük, hogy ha szükséges, habozás nélkül alkalmazza is. Izrael korábbi politikája, hogy sem nem cáfolja az izraeli atomfegyvert, de nem is erősíti meg, mára idejétmúlt. A zsidó államnak meg kell erősítenie a világ előtt, hogy atomhatalom. Be kell mutatni a nyilvánosság előtt az atomhajtású tengeralattjárókat, a ballisztikus rakétákat és a legmodernebb harci repülőgépeket, amelyek a nukleáris robbanófejjel ellátott rakétákat minuciózus pontossággal a célba juttatják. A szavahihetőség és a kommunikáció is része az elrettentési stratégiának. A nukleáris képesség demonstrálása, közte hosszú távú ballisztikus rakéták nyilvános tesztelése szükséges. A kérdés persze, hogy ez az elrettentési stratégia elegendő-e az apokaliptikus gondolkodású mullahok számára, akiknek a kölcsönös pusztulás-pusztítás az öngyilkos merényletnek csak egy variánsa. Nem eleve elhibázott-e az a stratégia, amely az iráni atomfegyverrel kész tényként számol? Izrael politikai és katonai vezetői ma egyet értenek abban, hogy a modern Izrael sosem volt ennyire fenyegetett, mint most. Szíriából Izrael minden pontja elérhető orosz és iráni rakétákkal. Libanonban a Hezbollah terrorszervezete, a BT határozata ellenére, a UNIFIL erők szeme láttára és azok közbeavatkozása nélkül, újrafegyverezte magát. A Hamasz ellenőrizte Gázai-övezetbe pedig ömlik a fegyver: a katyusák, a Grád nevű iráni rakéták, a föld-levegő rakéták, az iráni, orosz és amerikai kézifegyverek. A Hamasz egyre szervezettebb és hadműveletei is egyre összetettebbek és bonyolultabbak. Ám minden út Iránba vezet. Szíria, a Hezbollah és a Hamasz mögött is azonban ugyanaz az Iráni Iszlám Köztársaság áll, amely atomcsapással fenyegeti a zsidó államot. Irán kikapcsolása egyébként enyhítené a zsidó államra nehezedő lokális nyomáson is. Ahmedinedzsad Izraelnek a térképről való letörlésére, népirtásra uszít.

Az atomprogram és a nukleáris robbanófejek célbajuttatására szolgáló hosszú hatótávolságú iráni rakéták miatt az izraeli döntéshozók egyértelmű következtésre jutottak: Izrael állam jövendőbeli jóléte egyértelműen az iráni atomprogram meghiúsításától függ. Még egy évvel ezelőtt hittek abban, hogy a Bush kormányzat nemzetközi szankciók vagy erő útján, de megtudja állítani a mullahokat. Mára már világos, hogy a nemzetközi szankciókkal nem lesznek képesek elérni ezt. Néhány hónappal ezelőttig pedig még abban is hittek, hogy Amerika legkésőbb 2008 nyarán lebombázza Iránt. Hogy a szankciók nem ártanak Iránnak ez a napnál is világosabb. Hiszen az olajárak ma hordónként 100 dollárt tesznek ki, a néhány évvel ezelőtti 25 dollárhoz képest. Minden kisebb olajár emelkedés pedig dollár százmilliókat juttat az iráni kincstárnak. Az olajárak megnégyszereződése messze felülmúlja a nemzetközi szankciók súlyát.

Az amerikai katonai akció reményét pedig az a Nemzeti Hírszerzési Becslés (NIE: National Intelligence Estimate), foszlatta szét, amely azt állította: az irániak már 2003-ban leállították az atomprogramot. Lehet, hogy e becslést néhány hónapon belül módosítani fogják, ám jelenleg ez a a Bush-adminisztrációt minden legitimációjától megfosztotta egy Irán elleni katonai akció esetén. Jeruzsálemben is sejtik már: Washington valószínűleg már nem mér katonai csapást Iránra. Barack Obama és Hillary Clinton is tárgyalna Iránnal. Sőt, Obama feltétel nélküli tárgyalásokat ajánlott Mahmud Ahmadinedzsadnak, a republikánus John McCain is csak fokozott diplomáciai és gazdasági nyomást helyezett kilátásba. Egy katonai akciót – szerinte – Bush iraki inváziója miatt nehéz lenne igazolni, mivel a háború hamis hírszerzői jelentésen alapult és megrendítette az amerikai szavahihetőségbe vetett bizalmat. Arra a kérdésre, hogyan válaszolnának egy Izraelre mért iráni csapásra, Obama „megfelelő akciót”, Clinton pedig „masszív megtorlást” helyezett kilátásba. Ám egyikük sem kész arra, hogy Irán atomprogramját katonai eszközökkel hiúsítsa meg. McCain ugyan elismeri az iráni fenyegetés súlyosságát és amennyiben megválasztják, Izrael talán nem marad egyedül, hogy ezzel a globális kihívással szembenézzen, amelyet azonban a világ nem hajlandó tudomásul venni. Kétség nem férhet hozzá: az irániak elsődleges célpontja: a zsidó állam. Az a vélemény, hogy amennyiben minden más nem sikerül USA képes lenne arra, hogy katonai csapással 5 – 10 évre visszavesse az iráni programot azzal, hogy néhány célpontot lebombáz. Amennyiben azonban Amerika demokratikus elnököt választ, erre bizonyosan nem nyílik lehetőség.

Egy demokrata kormányzat nem lép fel katonailag Iránnal szemben és amennyiben Izrael ezt mégis megtenné, ebben a zsidó államot nem támogatná. Ez jelentősen megnehezítené Izrael számára azt, hogy csapást mérhessen Iránra, mert szüksége lesz a nemzetközi támogatásra. Izrael is képes megoldani ezt a feladatot, de ez számára sokkal bonyolultabb lenne mint az Egyesült Államoknak. Izraelnek amerikai engedélyre is szüksége lesz, ha igénybe akarja venni a kifejezetten ezzel a céllal épített kirkuki repülőteret. Sok függ attól is, hogy Törökország mennyire lesz partner ebben. Mindenesetre a szíriai akció reménytkeltő. Ott Izraelnek sikerült a koreaiak által épített atomreaktort időben ártalmatlanná tenni. A repülőgépek a Földközi-tenger felől repülték át Szíriát, majd Törökországon át távoztak. Az akciót az Egyesült Államokkal és természetesen Törökországgal is egyeztették. Hasonló passzív együttműködésre talán Irán esetében is számítani lehet. Saul Mofáz, izraeli miniszterelnök helyettes szerint Iránnak egy éven belül, de legkésőbb 2009-2010-ben, egy atombombához lesz elegendő dúsított urániuma. Föld-föld rakétája is rendelkezésre áll, amellyel Izrael bármely pontját, vagy akár a dimonai atomreaktort is célba veheti. Iránt rendkívüli módon felbátorította, hogy a nemzetközi reagálás meglehetősen gyenge. Oroszország és Kína a Biztonsági Tanácsban védelmezi őket, így az elfogadott büntető szankciók viszonylag gyengék és alkalmazásukkal nem volt elérhető a kívánt cél. Így Irán nyugodt szívvel vehette semmibe a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség és a Biztonsági Tanács előírásait, illetve határozatait. Megtapasztalta, hogy a nemzetközi közösség Észak-Koreával is kesztyűs kézzel bánik. Teherán szó szerint mindent elkövetett, hogy az Egyesült Államok számára megnehezítse Irak pacifikálását. A Baker- Hamilton jelentés is azt javasolta az elnöknek, hogy kezdjen Szíriával és Iránnal tárgyalásokat. Teheránban is tudták jól, hogy Irán sorsa az amerikaiak részéről Irakban dől el.

Ahmedinedzsad most úgy véli, hogy a közvetlen veszély Washington részéről már nem fenyegeti. Néhány évvel ezelőtt a Moszad értesítette a brit titkosszolgálatot, hogy egy észak-koreai hajón nukleáris anyagokat szállítanának Iránba. A britek elfogták a hajót, s bár azon nem találtak nukleáris eszközöket, de olyan anyagokat igen, amely az Európát is elérő rakétaprogram részei voltak. Ezzel sikerült megértetni az európaiakkal, hogy Irán számukra is fenyegetést jelent. Európa azonban ma ennek ellenére sem mozdul. Meg, kell szokni tehát a gondolatot, hogy amennyiben cselekedni kell, annak megtétele egyértelműen Izraelre hárul majd. Eszembe jut a talmudi kérdés: „Ha nem én, akkor ki? Ha nem most, akkor mikor?” Az idő egyre fogy. Sokan még abban reménykednek, hogy ha Izrael békét kötne Damaszkusszal, az elrettentené Iránt. Azt remélik, hogy Szíria szembefordul Iránnal és elvágja a teheráni rezsim útját a Hezbollahhoz és a Hamaszhoz. Ezek azonban hiú várakozások, mert Damaszkusz erre nem hajlandó. Egész stratégiáját az iráni-orosz tengelyre építette fel. Egyébként is mégha a Golánt át is adná Izrael Szíriának, még akkor sem garantálja semmi, hogy a damaszkuszi rezsim valóban megteszi, amit Izrael cserébe tőle kér. Amerika egyébként ma ellenzi, hogy Izrael Szíriát közvetlen tárgyalásokkal legitimizálja. Irán felgyorsította programját, az idő szalad és ha demokrata elnököt választanak, ők nem cselekszenek és Izraelt sem támogatnák, ha cselekedne.

Ha Izrael Iránt megtámadja, akkor Irán válaszolni fog. Hezbollah, Hamasz, a különböző dzsihádista világszervezetek Európában, Amerikában, mindenhol. Rakétákkal és terrorizmussal. Ám az alternatíva sokkal rosszabb, sőt végzetes is lehet, ha Irán atomhatalommá válik. Izraelre csapást mérhet és egyetlen nukleáris fejjel ellátott rakéta több millió zsidóval végezhet egyszerre. Vajon azért gyűlt egybe a világ zsidóságának egy jelentős része Izraelben, hogy egy iráni atombomba végezzen velük? Ezt megengedhetetlen. Az iráni veszély több is mint egy közvetlen atomcsapás fenyegető réme. Irán kezében az atomfegyver a zsarolás eszköze és a terrorszervezetek fölé húzott atombiztos „védőernyő” lenne. Iránnak akkor már talán még arra sem is lesz szüksége, hogy az atombombáját bevesse. Elegendő lesz, ha pénzeli, kiképzi, felfegyverzi őket és diplomáciai fedezéket nyújt számukra. Befolyása így is egyre nő a Közel-Keleten. Nem sokkal ezelőtt Pakisztánban Musharraf fogadta Ahmedinedzsádot és Irakban is a legfelső vezetéssel tárgyalt. Valószínűleg abban reménykedik, hogy atomhatalommá válásával, annak bevetése nélkül is képes lesz a „cionista rezsimet” felszámolni.

Izrael számára tehát nem az a kérdés, hogy mit csinál, ha Irán atomhatalommá válik, vagy hogyan bosszulja meg, ha Teherán egy atombombával több millió zsidót pusztít el. A zsidó állam számára csak az lehet az alternatíva, hogy megakadályozza Teheránt abban, hogy atombombához jusson. Ehhez nem elég csak elrettentési stratégia, ehhez cselekedni kell. Izraelnek ki kell mondania, hogy amennyiben nincs más lehetőség, akár elsőként is megelőző csapást mér Iránra. Ehhez Izraelnek fel kell tárnia atomprogramját és be kell mutatni a szállító eszközeit is. Ennek hihetőnek kell lennie, hogy elrettentse a mullahokat az atomfegyver kifejlesztésétől. Irán számára az atomfegyver egyenlőre ugyanis csak lehetőség, Izrael viszont több száz nukleáris robbanófejjel rendelkezik és a szállítóeszközei fejlettebbek és pontosabbak mint Iránéi. Irán észak-koreai segítséggel kifejlesztett ballisztikus rakétái képesek ugyan elérni Izraelt, ám az izraeli Jerikó rakéták pontosabbak és megbízhatóbbak. Iránnak pedig nincsen olyan rakétavédelmi rendszere, mint Izraelnek a Héc.

Az iráni légierő épp csak működőképes, az izraelié a világon a legjobb. Most kell megfenyegetni Iránt, hogy elkerüljük az atomháború veszélyét. Az izraeli tervek szerint, Németországban gyártott Delfin típusú tengeralattjárók is felszerelhetők atomrakétákkal és ez biztosítja a zsidó állam számra a nukleáris, a harci repülőgépekből, tengeralattjárókból és rakétákból álló triádot. Ez lehetőséget biztosít arra, hogy Izrael azután is kilőhessen nukleáris rakétákat, hogy az ellenség már csapást mért rá. Izrael rendelkezik a képességgel, hogy borzalmasan nagy károkat és pusztítást okozzon, amellyel évtizedekkel vetheti vissza Iránt. Ismétlem: nem az ellencsapás, de egy első csapás fenyegetése lehet igazán elrettentő erő Iránnal szemben. Az ajatollahok készek voltak arra, hogy gyermekek ezreit a halálba küldjék vagy Izraelbe öngyilkos merénylőket küldjenek, de talán egyikük sem hajlandó felkötni magára az öngyilkos robbanóövet. Ők talán nem akarnak meghalni, csak másokat a halálba küldeni, míg ők fennkölten hirdethetik a mártír tömeggyilkosságokat és Allah világraszóló győzelmét. Talán sejtik, hogy egy nukleáris támadás véget vethet a forradalmuknak. Izraelnek ebben azonban nem szabad bíznia. Meg kell akadályoznia, hogy Irán atomfegyverhez jusson. Ehhez meg kell változtatni stratégiáját. Nyilvánosságra kell hoznia atomkészültségét és kilátásba kell helyezni, hogy kész végső esetben használni is azt, hogy elkerülje a nukleáris Holokausztot. Amire ugyanis Hitlernek öt év állt rendelkezésre, Irán egy pillanat alatt elérheti egy atombomba bevetésével. Izraelnek cselekednie kell.

 

 

 

cionista.hu

2008. ápr. 30.

» Romlott a fekete-zsidó viszony Amerikában

2008. ápr. 30. 20:29 | írta: nicotineomatic | még nincsenek kommentek

 

 

Eric Lee tiszteletes méltatás helyett támadta a tiszteletbeli vendéget

 

 

 

Romlott a fekete-zsidó viszony Amerikában az utóbbi négy évtizedben, az antiszemitizmussal szemben zéró toleranciát hirdető Martin Luther King halála óta - írta a polgárjogi mozgalom híres vezetőjének volt tanácsadója szerdán a The Wall Street Journal című lapban.

 

"Vitathatatlanul romlott a fekete-zsidó viszony" - állapította meg Clarence Jones, aki egyben a feketék egyenjogúsításáért küzdő King beszédírója és ügyvédje volt, több könyvet írt róla.

Jones azzal kapcsolatban tett keserű megállapítást, hogy éppen King meggyilkolásának 40. évfordulóján kellemetlen antiszemita közjáték történt Los Angelesben. A Kappa Alpha Psi országos afro-amerikai diákegyesület rendezvényén a vezérszónok, Eric Lee tiszteletes méltatás helyett támadta a tiszteletbeli vendéget, Daphna Ziman izraeli-amerikai aktivistát, akit filantróp tevékenységéért Tom Bradley elismeréssel tüntettek ki.

"A zsidók rajtunk gazdagodtak meg a zeneüzletben, mi előadók vagyunk, ők gazdaságilag rabszolgasorba döntenek bennünket" - mondta a fekete lelkész, aki később elnézést kért szavaiért.

Jones szerint ez a sokkoló eset is mutatja, hogy "mennyire eltávolodtunk a polgárjogi mozgalom eredeti elképzelésétől, és milyen hosszú utat kell még megtennünk annak megvalósításához". Az ügy azért rendkívül kellemetlen, mert Lee nem egyszerű lelkész, hanem a Déli Keresztény Vezetőségi Alapítvány Los Angeles-i szervezetének elnöke. Ennek a jogvédő alapítványnak Martin Luther King volt a társalapítója.

Jones megállapította: King megvetette az antiszemitizmus minden formáját, az anticionizmust is. "Nincs senki ebben az országban, aki jobban megérthetné harcunkat, mint a zsidók" - mondta annak idején a baptista tiszteletes.

Az egykori polgárjogi vezető tanácsadója szerint a "zsidó háziurakkal, betolakodókkal és rabszolga-kereskedőkkel" szembeni harag és düh már négy évtizeddel ezelőtt jelen volt, és azóta csak erősödött.

Martin Luther King, ha élne, ezért elsősorban azokat a fekete vezetőket tenné felelőssé - köztük Louis Farrakhant, Al Sharptont és Jesse Jacksont –, akik nyíltan antiszemita nyilatkozatokat tettek, szították a gyűlöletet, vagy nem voltak képesek elhatárolódni a jelenségtől a fekete közösségben.

King hibásnak tartotta azt a négerek körében elterjedt makacs mítoszt, hogy a zsidók csak a pénzüknek köszönhetik felemelkedésüket. Szerinte hiba a pénz túlbecsülése, a zsidók előrelépése oktatási hagyományaik, társadalmi és politikai aktivitásuk eredménye. King azt hitte, hogy a tökéletességre való törekvés megszünteti az ellenségeskedést, a zsidók sikerei pedig ösztönzőleg hatnak a feketék felemelkedési erőfeszítéseire - írta Clarence Jones, aki a Stanford Egyetem professzora.

 

 

 

 

 

MTI

2008. ápr. 29.

» Kiszolgáltatottság

2008. ápr. 29. 13:14 | írta: nicotineomatic | még nincsenek kommentek

Természetesen - ez az összes többi bejegyzésre is vonatkozik - ki vagyok szolgáltatva a hírforrások megbízhatóságának, ill. megbízhatatlanságának.

 

 

Solomon bosszúja

A II. világháború után Lengyelországban több mint 200 ezer német származású embert gyűjtöttek össze. A haláltáborok vezetőit az addig üldözött zsidók közül válogatták, akik a kínzásokkal 80 ezer német származású civilnek oltották ki az életét. A legkegyetlenebb táborparancsnok a ma Izraelben élő Shlomo Morel volt.

Közvetlenül a II. világháború után Lengyelországban 277 börtönben és 1255 kommunista koncentrációs táborban több mint 200 ezer német származású polgári személyt gyűjtöttek össze. Sztálin írásos parancsára a haláltáborok vezetőit szándékosan az addig üldözött zsidók közül válogatták, akik éheztetéssel, kínzásokkal és szadista kegyetlenkedésekkel 80 ezer német származású civilnek, többségében nőknek és gyerekeknek az életét oltották ki. A legkegyetlenebb táborparancsnok a ma Izraelben élő Shlomo Morel volt.

Sztálin marsall, a Szovjetunió kommunista pártjának főtitkára és a Vörös Hadsereg főparancsnoka 1945 novemberében a Közép- és Kelet- Európát megszálló szovjet csapatok egyik első és legfontosabb feladatának azt jelölte meg, hogy népnevelési és „nácítlanítási” célból gyűjtsék össze és deportálják Németországba a megszállt területeken élő német származású polgári lakosságot.

A háborút Moszkvában átvészelt, és a szovjet fővárosból hazaküldött lengyel kommunisták Varsóban is nekiláttak a parancs végrehajtásának. Haladéktalanul felállították az Állambiztonsági Hivatalt (Office of State Security) aminek az élére – Sztálin külön utasítására – a zsidó származású Jacob Bermant nevezték ki. Berman a hivatalhoz tartozó alosztályok, börtönök és koncentrációs táborok élére olyan zsidókat állított, akiknek rokonai nem élték túl a világháborút, és a szovjetek biztosak lehettek abban, hogy megvan bennük a feladat végrehajtásához szükséges bosszúállási vágy.

Jacob Berman

A szovjetek által megkövetelt, és teljes mértékben támogatott bosszúhadjárat azonnal beindult: a Jacob Berman vezette ÁBH emberei a Lambinowice (német neve Lambsdorf) melletti átnevelő táborból fiatal német nőket és lányokat mezítláb hajtottak ki a városka határában levő szántóföldre, ahol korábban több mint 500, a háború alatt kivégzett lengyelt temettek el. A nőket arra kényszerítették, hogy a mész nélkül sebtében elhantolt holttesteket kiássák, melléjük feküdjenek, csókolgassák és közösüljenek a már régen oszlásnak indult hullákkal. A táborba visszahurcolt lányok és asszonyok közül hatvannégyen meghaltak a pár nap múlva kitört tífuszjárványban.

Lambinowice-i koncentrációs tábor

Jacob Berman a Swietochlowice nevű felső-sziléziai kisváros (német neve Schwientochlowitz) mellett létrehozott kommunista koncentrációs tábor parancsnokának egy 26 éves zsidó származású volt partizánt, Shlomo Morelt nevezte ki. Morel szülei rokonai Auschwitzban pusztultak el, csak ő és az egyik unokaöccse élte túl a kényszermunkát. A swietochlowice-i táborba az első, német származású polgári személyekkel teli vasúti vagonok érkezése után este 10 óra körül Morel besétált az egyik barakkba és pálcájával a csizmás lábát verve közölte a rabokkal: „engem Morelnek hívnak és zsidó vagyok. Az egész családomat kiirtottátok Auschwitzban. Ott megesküdtem, ha élve kikerülök, mindent visszaadok nektek (....) A a mai naptól kezdődően megfizettek azért, amit csináltatok".

A lambsdorfi történet és a fenti idézet egy zsidó származású amerikai történész professzor több európai országban végzett hétévi kutatómunkájával és kétszáz túlélő szóban és írásban tett vallomásának felhasználásával készült könyvéből való. A már elhunyt John Sack sok nehézség után 1993-ban tudta megjelentetni a Szemet szemért: elhallgatott történetek a zsidók által a németek ellen 1945-ben elkövetett bosszúhadjáratról című könyvét.

A könyv Wrath of Solomon (Solomon bosszúja) nevű fejezete hosszan részletezi a túlélők visszaemlékezéseit Shlomo Morel kegyetlenkedéseire: „az őrök kisméretű kutyaházakba kényszerítettek a nőket és a gyerekeket és megparancsolták nekik, hogy ugassanak, és aki nem ugatott elég hangosan, vagy engedély nélkül abbahagyta, azt ott helyben eszméletlenre vagy agyonverték (....) megparancsolták az embereknek, hogy a földön hason fekvő társaiknak a gerincére ugorjanak (....) az egymás elleni bokszmeccseken addig kellett két németnek egymás véres orrát verni, amig az őrök megunták, és az is előfordult, hogy a sok ütéstől az egyik fogolynak kiesett az üvegszeme (....) . Rendszeresen a többi női fogoly szeme láttára tucatjával erőszakolták meg a német nőket, a zsidó őrök előtte hosszú sorba állva vártak a sorukra (....) egy 14 éves fiúnak a szőke haját benzinnel leöntötték és meggyújtották, a fiú életben maradt, de megőrült a fájdalomtól, és utána az egész életét egy zárt intézetben élte le (....). Az őrök arra idomították a kutyákat, hogy a kikötözött öregembereknek és kisfiúknak rohanva széttépjék a nemi szervüket." Ezeken az eseményeken Shlomo Morel személyesen vett részt, és vezette a tábor foglyainak kínzását. Az irányítása alatt állt koncentrációs tábor lakóinak több mint 80 százaléka nem élte túl a szadista embertelenségeket.

Shlomo Morel

A II. világháború után a zsidó nép kárpótlásáról folyó, és soha véget nem érő tárgyalások során a nyugatnémet kormány készítetett egy felmérést az 1945 májusi kapituláció után a német polgári lakosság ellen elkövetett atrocitásokról. A kormány elé terjesztett, és sokáig titokban tartott dokumentum szerint a német nép kollektív megbüntetése nevében a szovjet megszállás alá került országokban 200-250 ezer német származású polgári személyt hurcoltak koncentrációs táborokba, ahol mintegy 70-80 ezer ártatlan polgári lakos pusztult el.

Európában az 1940-es évek közepétől zajlott le az emberiség történelmének legnagyobb etnikai tisztogatása: Lengyelországból, Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszlávia területéről tizenhat millió német származású polgári lakost telepítettek ki. (A forrás nem említi Magyarországot) Lengyelországból főleg a sziléziai területekről ötmillió embernek kellett távozni úgy, hogy a fejenként egy bőrönd bepakolására sok helyen még öt percet sem hagytak.

Shlomo Morel a háború után a kommunisták vezette Lengyel Népköztársaságban maradt, ahonnan 1994-ben a biztos menedéket nyújtó Izraelbe távozott. A jelenleg 86 éves tömeggyilkos álnéven él Tel Avivban jó anyagi körülmények között, a nyugdíját a zsidó államtól kapja, és a Moszad (izraeli titkosszolgálat) 24 órás védelme alatt áll.

1998 decemberében a katowicei állami ügyészség nemzetközi elfogatóparancsot adott ki ellene, és kérte Izraelt, hogy 1600 rendbeli gyilkosságban való részvétel miatt adják ki Lengyelországnak. Az izraeli hatóságok elévülésre hivatkozva megtagadták a kérést. Az Interpol értesítette a zsidó állam kormányát, hogy ha Morel kilép Izrael állam területéről, akkor a lengyel kérésre elrendelt nemzetközi elfogatóparancs értelmében letartóztatják és átadják a varsói kormánynak.

A tavalyi év végén Eva Kok, a katowicei ügyészség vezetője újabb tanúvallomásokat és bizonyítékokat csatolt a meglévő Shlomo Morel kiadatását követelő iratokhoz. Most már a gyilkosságok mellett a nemzetközileg elfogadott törvények értelmében elévülhetetlen (Izrael is aláírta és életbe léptette) „emberiség elleni bűntettekkel" is kiegészítette a kiadatási kérelmét, amit a lengyel külügyminisztérium diplomáciai úton ismét eljutatott Izraelbe. Az izraeli hatóságok és az izraeli igazságügyi minisztérium még nem hozta nyilvánosságra a döntését a második lengyel kérelem ügyében.

„Morel már a háború utáni békeidőben elkövetett bűncselekményeit nem engedhetjük a szőnyeg alá söpörni (...) az izraeliek nagyon erélyesek és célratörőek a hasonló bűnök elkövetőivel szemben, és ha tetszik ha nem, el kell fogadniuk azt, hogy más nemzetek is ilyen módon akarnak érvényt szerezni a nemzetközi és országuk törvényeinek" – nyilatkozta Kok az angol lapoknak.

Dr. Lubomyr Luciuk, a legnagyobb kanadai ukrán polgárjogi szövetség elnöke szónoki kérdést tett fel a Morel-ügyről véleményét kérdező ukrán nyelvű kanadai újság riporterének: „az egész világ tudja, hogy a nácik hatmillió ártatlan zsidót szörnyű módon semmisítettek meg, tehát itt nem arról van szó, hogy egyenlőségjelet tegyünk hatmillió zsidó és nyolcvanezer német emberi élet közé (....) inkább arról az elfogadhatatlan kettős mércéről kell beszélnünk, hogy a nácivadász Simon Wiesenthal Központ, a B'Nai Brith, a Zsidó Világkongresszus és a többi zsidó érdekvédő szervezet remekül együtt tud működni a náci bűnöket elkövetők kézrekeritésében, de most Shlomo Morel ügyében nem szólnak és nem tesznek semmit (....) és ha ők nem is, de a zsidó állam egyszerű és becsületes polgárai hogyan tudnak elszámolni a saját lelkiismeretük előtt ezzel az elképesztő kétszínűséggel?"

(Forrás: The Telegraph, The Toronto Star, Allied War Crimes, Ukrainian Archive, The Ukrainian Weekly, Ukrainian Canadian Civil Liberties Association, John Sack: An Eye for An Eye: The Untold Story of Jewish Revenge Against Germans in 1945.)

 

2008. ápr. 28.

» A hatlövetűnek nyolc nyelve volt a tölténytárában

2008. ápr. 28. 23:09 | írta: nicotineomatic | még nincsenek kommentek

 

 

 

 

Nyughatatlansága egy idõ után itt is kiütközik, állandó idegfeszültségét csak a hátizsák enyhíti. Az is csak egy idõre. Tartósan majd az, hogy fegyvert kap a kezébe.

 

 

 

Forgolódott a damaszkuszinál is messzibb országutakon (Haifától Tobrukig), de meggyõzõdésén ez mit sem változtatott. Nem Paulusszá – Paullá az emigráció tette. Ez a név áll világháborús kitüntetései okiratain is. Haditettei közt szerepel a bergen-belseni haláltábor sok ezer magyarjának kiszabadítása is 1945. április
12-én.

Történhetett azóta bármi, az a kilenc bakancsos év életre szóló nyomokat hagyott rajta. Tartása egyenes, kézszorítása kemény, hallása, látása: mintha még Dunkerque-nél figyelné a mentõhajókat. De amíg szögre akasztotta a pesti munkaruhát, a francia uniformist meg angolra cserélte, sok mindenrõl szólhattak (volna) a családi annalesek. Annak a közhellyé lett pszichológiai megállapításnak is helye lett volna e soha meg nem írt lapokon, hogy az anyaméh körül zajló események hosszú távon befolyásolják majd a születendõ és felcseperedõ emberke lelkivilágát, idegrendszerét. Az õ világrahozatalát ugyanis nem kísérte elringató, lágy muzsika. Háborúk és forradalmak dübörögtek a szülõszoba ablakai elõtt 1918 Jekatyerinburgjában, kõhajításnyira az Ipatyev-háztól, amelynek pincéjében éppen akkor végzett sortûz a Romanovokkal.

A város – a késõbbi Szverdlovszk – nehéz napjai csak ekkor kezdõdtek. Többször cserélt gazdát, állandósult az éhínség, a vesztegzár, a retorzió. A Ronson család fejének elege lett a forradalmi zûrzavarból, s bízva ipari és kereskedelmi szaktudásában, csendesebb, nyugat-európai vizekre vágyott. Neki is vágtak. Egyetlen értékes csomagjuk egyéves porontyuk volt. Vitték frontokon és éjszakai erdõkön át, utaztak batáron, ladikon és vonattetõn, mígnem 1919 nyarán megérkeztek a magyar kommün közepébe. Orosz papírjaikra akkor itt zárult Európa.

De aztán – ahogy leperegtek a tanácsköztársaság napjai, a továbbiakban sem volt tájainkon jó ajánlólevél egy orosz útlevél. Csak a tehetõsebbeknek volt módjuk továbbutazni, a szegénynép Kolcsak ismeretségére, barátságára hivatkozva kért letelepedési engedélyt. Ezt a szintén admirálisból lett kormányzó idõleges tartózkodásként engedélyezte. A kapcsolatokat ellenõrizni már nem lehetett, lévén, hogy Távol-Kelet fehér nagyurát a vörösök már 1920 februárjában – még Horthy beiktatása elõtt – agyonlõtték.

A létfenntartás költségeit most a mama teremti elõ, aki napestig hajtja a Singert (késõbb is varrótudománya segíti át az auschwitzi szelekción). Hetedik életévében – miután a franzstadti utca megtanította a magyarra – a Pali fiút beíratják a Soroksári úti elemibe. Kijárja utána még a gimnázium négy osztályát is, ám sok örömet nem lel az alma materben. Akkor még tanáraik helyett beérték diáktársaikkal is a „hirigsimonok”, fõleg ha közben muszkázni vagy zsidózni is lehetett. Palinak is elege lett az iskolapadból, elszegõdött a Mechanikai Szövõgyárba tanoncnak.

Nyughatatlansága egy idõ után itt is kiütközik, állandó idegfeszültségét csak a hátizsák enyhíti. Az is csak egy idõre. Tartósan majd az, hogy fegyvert kap a kezébe. Azzal kezdõdik új élete. De addig! Meneküléseinek szaggatott térképvonala egyetlen monstre versenyfutás a Wehrmachttal. 1938 Prágájában szerez Nansen-útlevelet, nem várva meg, hogy egy évvel késõbb már a varsói német konzul kobozza el. Eljut Libanonba, ott francia önkéntesnek áll, megjárja Palesztinát, Észak-Afrikát.

Furcsa háború

Visszavezénylik Európába, a franciaországi furcsa háborút még eléri, de mire lejut a tengerpartra, már elmegy az utolsó bárka is. Végül egy India felõl jövõ gõzösre kapaszkodik át lélekvesztõjérõl, valahol a Vizcayai-öbölben.
Angliában talál magára – és menedékre. Tart már a háború, és az anyaméhben elõször hallott zajártalmakat megsokszorozzák a Londonra hulló német bombák. Mint az emigránsok legtöbbjét, õt is egy mûszaki egységbe irányítják. De a tisztek hamar felfigyelnek Hatlövetûre, ahogy bajtársai nevezték soknyelvûsége miatt. Valójában nyolc nyelv van a „tölténytárában”, csak éppen a cseh, a lengyel és az orosz cseng egyként a szláv nyelvekhez nem szokottak fülében. Különféle vizsgálódások után a skót Hudson õrnagy veszi maga mellé, aki már a D-Day elõtt Németország eljövendõ megszállási övezeteivel foglalkozik. Pontosabban a katonai kormányzatok tervezésével.

Celle cellái

Aztán együtt fekszenek 1945 januárjában a Hannover fölötti hegyi lövészárkokban, s felderítõ munkájukat kiterjesztik a környék titkos fogolytáboraira is.

A hajdani Pavkából Paul Ronson törzsõrmester lesz. Habár egy amerikai kémregény Mr. Londonnak nevezi azt a leggyakrabban Monty-ballont viselõ futárt, aki saját nyelvükön szól az odakerült cseh és lengyel katonákhoz, akcentus nélküli kiejtésével pedig elkápráztatja a francia és szovjet összekötõ tiszteket... De amikor erre emlékeztetem vendéglátómat, kijelenti: neve akár az öngyújtóé, és nem volt köze sosem az irregulárisokhoz. Aztán végre szóba kerül Bergen-Belsen is.

Fent, északnyugaton, Celle városától nem messze, Bergen és Belsen, a két hegyi falu közötti erdõs tájon létesült 1933-ban az a koncentrációs tábor (KZ), amelybõl ötvenezer „elhasználódott” kényszermunkást küldtek a túlvilágra. Innen került – csodával határos módon – a már szintén halálra készülõdõ Zsolt Béla is a Svájcba tartó Kasztner-vonatra. A légi felderítés és a környék földi kikémlelése után a szövetségesek úgy tervezték meg a tábor ostromát, hogy az csak az õrségben tehessen kárt.

De Kramer SS-parancsnok és helyettese, Irma Gräser megtudhatta, milyen erõk készülnek körülzárásukra, és inkább kitûzték a fehér zászlót, harc nélkül feladták a lágert. Azt hitték, gesztusuk jutalma szabad elvonulás lesz, de Hudson õrnagy parancsára velük teltek meg Celle cellái. A tábor látványa riasztó volt. Még a sok szörnyûséget látott 51. skót regiment katonái is leintették az õket kísérõ dudásokat, Glyn-Hughes orvos-tábornok pedig sírással küszködött a nyitott tömegsírok láttán.

Nemsokára befutottak az amerikaiak is – katonai adójuk odaérkeztük közben sugározta Roosevelt elnök halálhírét. Elfogódottan járták a tábort, s a drótkerítést elsõnek átvágó brit tiszthelyettes immár tapasztalataira építve irányíthatta mindenüvé élelemosztó Studebakerjeiket, a mentõ-, fertõtlenítõ- és tudósítói rádióskocsikat. Keresték késõbb is Mr. Ronsont, de akkor már a magyarok listáit írta.

A következõ években háborús bûnösökre vadászott az angol megszállási zónában, majd a magas érdemrendek átvétele után is udvariasan elhárította a tiszti karrierlehetõségeket, és 1948-ban leszerelt. Annyi csalódás érte Európában, oly sok üldöztetést, megaláztatást kellett elviselnie, hogy azt kérdezte a légitársaság irodájában: melyik járatuk megy legmesszebbre? Így került Ausztráliába. A háborúban eltûnt, széthullott családja után ott alapított másikat. Mostanság már öt dédunoka is vár rá.

Újra Pesten

A regény ugyanis folytatódik. Egy kései szerelem viszszacsalja a megözvegyült öregurat Pestre, pontosabban egy csöndes kis budai utcába. Hogy mivel tölti napjait? Kapcsolgatással a tévén, a neten, a mobilon, olvasással és kutyasétáltatással. Aztán ott a bridzsszenvedély. Pest hat angol nyelvû követsége bridzsklubjának tagja. Különben járja a várost, próbálja újra megismerni oly sok esztendõ után.

Nemsokára kilencvenéves.

 

 

 

168ora

2008. ápr. 25.

» A német zsidó közösség újra kiadatná a Mein Kampfot - 63 éve tiltólistán van

2008. ápr. 25. 20:56 | írta: nicotineomatic | még nincsenek kommentek

 

A németországi zsidó közösség egyik vezetője szeretné, ha újra kiadnák a Mein Kampfot, de ezúttal kommentárokkal. Adolf Hitler műve 1945 óta tiltólistán van az országban.

Stephan Kramer, a Központi Zsidó Tanács titkára könyv alakban és az interneten is megjelentetné a megjegyzésekkel tűzdelt művet.

Hitler még 1920-ban írta "Harcom" című könyvét, amelyben életrajzi részek mellett kifejti az árja faj tisztaságáról vallott nézeteit, a zsidókkal és a kommunizmussal szembeni ellenérzéseit.

Kramer szerint a Központi Zsidó Tanács kész a kommentárok megírásában segíteni, valamint egyezkedni Bajorország kormányával, amely a kiadói jogok tulajdonosa 2015-ig, vagyis a Hitler halálát követő 70 évben.

 

 

hirszerzo

» Koreai reaktort bombázhattak le Szíriában

2008. ápr. 25. 17:23 | írta: nicotineomatic | még nincsenek kommentek

A CIA szerint egy titokban, észak-koreai közreműködéssel épült atomreaktor volt az az épület, amelyet tavaly októberben Izrael lebombázott Szíria keleti részén. Damaszkusz mindent tagad.
Azzal vádolja az USA Észak-Koreát, hogy segített Szíriának atomreaktort építeni. A reaktor állítólagos építési területét tavaly októberben izraeli gépek bombázták le. Az USA szerint Szíriának tisztáznia kell a kérdést, a közel-keleti ország azonban kitart amellett, hogy nincs semmiféle atomprogramja, és nem is kötött ezzel kapcsolatos egyezséget Észak-Koreával.
Az amerikai kongresszus tagjait a CIA illetékesei tájékoztatták az ügyről, amelyről a Fehér Ház is kiadott egy közleményt. Eszerint az izraeli légicsapást követően a szírek igyekeztek eltüntetni a nyomokat a lebombázott területen, ami arra utal, hogy az állítólagos reaktor "nem békés célokat szolgált volna". "2007 szeptember 6-ig a szíriai rezsim titokban plutónuim előállítására képes nuklráis erőmű építésén fáradozott a keleti sivatagban" - állítják.
A CIA által közzétett tájékoztató videó szerint az al-Kibarként említett állítólagos atomerőmű már 2008 augusztusától képes lett volna működni, de a légicsapás még azelőtt érte, mielőtt feltöltötték volna nukleáris üzemanyaggal.
Ezen kívül azt állítják, számos jel mutat arra, hogy Észak-Korea segített az építésben: a reaktor épületének formája - mielőtt megtévesztő tetőt és falakat húztak volna fölé - nagyon hasonló volt a jongbjoni reaktoréhoz, és olyan típusú erőművet, mint ami ott készült (gázhűtésű, grafitmagvas) kizárólag észak-korea épített az elmúlt 35 évben. Ráadásul olyan fotót is közzétettek, amelyen a szíriai és az észak-koreai atomhivatalok vezetői közösen mutatkoztak - Szíriában.
Más felvételek szinte lépésről lépésre bemutatják a létesítmény építését, a képeket állítólag az izraeli titkosszolgálat szerezte meg. Szíria mindent tagad, londoni nagykövete szerint Irak megszállása óta már megszokták ezeket a gyanúsítgatásokat, és a lebombázott helyszínen egy kihalt katonai épület állt, amelynek "semmi köze egy reaktorhoz" - idézte a BBC.
A CIA tájékoztatása és a közlemény közzététele egybeesik azoknak a kétnapos kétoldalú tanácskozásoknak végével, amely az USA és Észak-Korea között zajlottak utóbbi atomporgramjáról. A tárgyaló felek állítólag jól haladtak és közel állnak a megegyezéshez


origo

2008. ápr. 22.

» Elkerülhetetlen a második holokauszt?

2008. ápr. 22. 19:50 | írta: nicotineomatic | még nincsenek kommentek

A híres-hírhedt izraeli történész szerint Teherán azért akar atombombát, hogy megsemmisítse a zsidó államot. Pesszimista látomása szerint Izrael pusztulását nem lehet megakadályozni.

„Izraelnek néhány perc alatt vége lesz. Nem az történik majd, mint a negyvenes években, amikor a világ hosszú ideig tördelhette a kezét, s nem tett semmit” – jósolja Benny Morris, a vitatott kijelentéseiről híres izraeli történész az Israel Insider webmagazinban.

Morris horrorforgatókönyve szerint, ha elkészül az atombomba, Ahmadinezsád elnök, aki akkor már sokadik államfői ciklusát tölti, szemrebbenés nélkül elrendeli Izrael elpusztítását. Az elkerülhetetlen palesztin áldozatok felett egyetlen könnycseppet sem ejt majd, a szent háború járulékos veszteségének fogja őket tekinteni.

Megszállottságában akár az egész Közel-Kelet jövőjét is gondolkodás nélkül kockára teszi a szent célért. Allah valahogyan majdcsak megkíméli híveit az amerikai ellencsapástól. És ha mégsem, akkor is megéri.

Morris úgy látja, hogy az ideológiai előkészítés már megkezdődött. Az arab világban évtizedek óta azt sulykolják az emberek fejébe, hogy Izraelt, a gonosz megtestesítőjét el kell pusztítani. A nyugatiak meg azt tanulják, hogy Izrael rasszista, elnyomó állam, s a multikulturalizmus világában léte kész anakronizmus.

Izrael egyébként is magára marad majd Iránnal szemben, mert a kínaiak és az oroszok az arab piacokra vadásznak, a franciák az arab olajra, Amerika pedig az iraki összeomlás nyomán mély izolacionizmusba zárkózik. Márpedig Izrael egyedül nem lesz képes megbirkózni a feladattal.

Az iraki atomreaktor lebombázásából okulva az irániak mélyen a föld alá és sok helyszínre szétszórva telepítették dúsító berendezéseiket. Elpusztításukhoz amerikai méretű légierőre volna szükség, s annak is egy hónapon át éjjel-nappal bombáznia kellene Iránt. Néhány kommandós rajtaütés legfeljebb késleltetni tudná az iráni atomprogramot. Marad tehát az atomfegyver, de ennek bevetésére Izrael nem képes. Mert vagy korán alkalmazná, vagy későn. Ha még nem történt semmi, milyen címen küldje halálba irániak tömegeit? Micsoda elszigeteltség várna rá ezután? Ha pedig már kilőtték az iráni atomrakétákat, akkor semmi értelme az egésznek.

Néhány olvasó azonnal billentyűzetet ragadott és fantasztának minősítette Morrist. „Kész őrültség!” – írja egyikük Amerikából. – A szerző arrogáns és defetista.”

Ennyi jelző azonban Morrisnak meg se kottyan. Kapott ő már cifrábbat is. Vezető alakja ugyanis az úgynevezett „új történészek” csoportjának, amely a nyolcvanas években arról kezdett írni, hogy Izrael létrejöttét igazságtalanságok és a palesztinok ellen elkövetett atrocitások kísérték.

A új történészeket nem csak hazafiatlansággal, hanem hamisítással is megvádolták, s Morrisra több esetben rá is bizonyították, hogy igen szelektíven kezeli a forrásokat, egyiknek-másiknak tartalmát pedig egyenesen félreértelmezi.

Csakhogy Morris újabban „megtért”, és már Izraelnek ad igazat. Mint mondja, a palesztin merényletek ráébresztették, hogy az izraeli nép léte forog veszélyben.

Az iráni atomtámadás végzetszerű bekövetkeztéről szóló írás is szemlátomást ebben az új szellemben fogant. Ámde Morris ellenfeleit egyáltalán nem hatotta meg a fordulat. Állításait ugyanis nem vonta vissza, csak a véleményét változtatta meg.

„Akár hivatásos hazudozó Morris, akár hazug amatőr, a lényeg, hogy fenntartja hazugságait – írja róla egy olvasó az Arutz Sevában. – És ha most azt állítja, hogy barátunk, azzal csak tetézi a bajainkat. Ha olyan barátaink vannak, mint Morris, ellenségre már nincs is szükségünk.”

 

 

 

Metazin